1%

Úgy kezdődött, hogy utáltuk. Különös, csúf és rejtélyes öregasszony volt az ötvenes házszám alatti néni. Az ablakát éjjel-nappal sötétítő függöny fedte, a magas kerítés mögül a kertjéből csak a félig kiszáradt körtefa látszott ki az utcára. Ő maga állandóan feketében járt, hajlott háta, az állán éktelenkedő szőrszálak, és mindig piszkosnak tűnő keze mind-mind taszítottak bennünket. Alkonyatkor és nagyon korán reggel találkoztunk vele többnyire, ilyenkor az ajtóban állt, vagy a kispadon ücsörgött, szája állandóan remegve mozgott, de a hangját nem lehetett hallani, mintha varázsigét mormolna folyvást, és semmibe meredő tekintettel simogatta kopott kötényében doromboló bolhás fekete macskáját.

Mi, gyerekek messzire elkerültük a barátságtalan külsejű nénikét. Az árokban ugrándozva, szöcskékre vadászva, vagy óriási faágakkal bajt vívva múlattuk az időt. Fára másztunk, titkolóztunk, élveztük a szabadságot, az összetartozást, egymás társaságát, önfeledt gyermekségünk megannyi boldog kincsét.

De egészen közömbös mégsem volt nekünk az ötven szám alatti idős asszony. Félelemmel teli kíváncsiság motoszkált bennünk, valahányszor megpillantottuk. Ezernyi kérdés ficánkolt bennünk: miért nem húzza el a függönyt soha, mit rejthet a magas kőkerítés, hogyan, vajon hogyan lehet neki a legeslegszebb és legcsábítóbb gyümölcsű körtefája az egész környéken, és miért nem szedi le mégsem soha a gyönyörű gyümölcsöket. A kisebbek hamar találtak magyarázatot. "Biztos boszorkány."- suttogta Simike minden találkozásunkkor, és közelebb bújt nővéréhez, Terkához. Zotya meg én már dörzsöltebbek voltunk, tudni véltük, hogy ilyesmi csak a mesében létezik, de azért a szívünk mélyén kimondatlanul mi is hittünk a néninek valamiféle varázserejében. Évek teltek el fölöttünk, az ötvenes házszám körüli titokzatos homály fátyolos, zsongó sejtelmekkel lengte körül gyermekkorunk boldog napjait.

Egy ősszel aztán nem bírtunk tovább a kíváncsiságunkkal. Zotya meg én egy késő őszi délutánon, a titkos fánkon rendkívüli tanácskozást tartottunk. Simikét túl kicsinek, Terkát pedig pletykásnak ítéltük ehhez a férfias vállalkozáshoz, csak ketten akartuk valahogyan fellebbenteni a fátylat a rejtelmes kert titkáról és a néni bűbájos tevékenységéről. A teendőket hamar felosztottuk egymás közt: Zotya úgy tudott fára mászni, mint egy fürge mókus, én a hangtalan lopakodás mestere voltam, így rám maradt a ház rejtelmeinek felfedése, amíg barátom kóstolót szed a szemet gyönyörködtető illatos körtékből.

Októbervége volt, csípős, tiszta hideg az este, amikor tervünk végrehajtásához láttunk. A hátsó kert felől közelítettük meg a helyszínt óvatos lassúsággal haladva előre. A szívem a torkomban dobogott: ki tudja, mi lesz, ha észrevesz minket az öregasszony. A ház közelében elváltunk egymástól. Egy krizantém bokor mögött hallgatózva lestem a pillanatot, amikor beosonhatok. Izgalmamban úgy zúgott a fülem, hogy a saját légzésemet is förtelmes fújtatásnak véltem hallani, pedig csak az este kis hírnökei, a tücskök ciripelték egyhangú lüktető nótájukat a hűvösödő szél surrogása mellett. Végül elszántam magam, és gyors nesztelen léptekkel az ajtónál teremtem. Nyitva találtam, a konyhában szinte visszahőköltem az üres, félelmetesen kihalt mozdulatlan csendtől. Lélegzet visszafojtva lopakodtam beljebb a házba. A lámpa sehol sem égett, pedig a függönyökön át már az alkonyi homály szűrődött be csak. Lassan megszokta a szemem a gyér fényt, körülpillantottam. Régi faragott homlokú szekrény állt az egyik fal mellett, magasra vetett ágy a másiknál, a sarokban tükrös asztalka sok fiókkal, valamikor biztosan itt fésülhette hosszú szépséges haját egy gyönyörű lány, gondoltam akaratlanul is elálmodozva. A szemközti falon újabb ajtó vezetett a következő szobába. Már majdnem elindultam felé, amikor hirtelen egy gyenge sóhajtást hallottam egészen közelről. Rémületemben moccanni sem mertem, hogy lehet az, hogy nem vettem eddig észre eddig rajtam kívül senki mást a szobában? A fogam vacogott ijedtemben. Talán láthatatlanná is tud válni ez a titokzatos néni, és most a varázserejével engem is elbájol, ki tudja, miféle rút kecskebékává, vagy síkos bőrű kígyóvá. Reszketve vártam sorsom alakulását, de percekig nem történt semmi. Már-már felengedett bennem a dermesztő félelem, és reménykedni kezdtem, hogy csak a képzeletem űzött rút tréfát velem az imént, amikor halk köhécselést és újabb mély, keserű sóhajt hallottam meg. A hang az ágy felől jött. Ekkorra azonban megerősödött némiképp a lelkem. Kíváncsiságom erősebb volt a rettegésnél, óvatosan elindultam az ágy felé, hogy végére járjak a dolognak, ki is a titokzatos hang gazdája. Puha macskalépésekkel közelítettem, de bizony tátva maradt a szám, amikor megpillantottam a magasra rakott ágyneműk között az ötven szám alatti nénit.

A lemenő nap utolsó sugarai sárgára és narancsszínre festették az égbolt alját, szép színes fényüknél csodálkozva bámultam az idős asszonyt, aki kibontott hajával az egész párnát betöltve, mosolyogva nézett rám, mint egy kedves várva várt vendégre. Sose gondoltam, hogy ennyi rengeteg, és ilyen gyönyörű haja lehet neki, de még ennél is jobban meglepett a mosolya, mert derűs volt, fiatalos, és szép. Zavaromban még köszönni is elfelejtettem, utólag tudom, jobb volt így mindkettőnknek, mert ő kicsit rekedten, de mégis végtelen örömmel a hangjában azt mondta felém fordulva: Hát eljöttél végre Magdókám?! Úgy örülök, hogy itt vagy! Gyere közelebb egy kicsit, hadd lássalak, tudod, nem olyan jó már a szemem, gyenge a fény is, na, hajolj ide, bogaram. – Hirtelen el sem tudtam képzelni, mitévő legyek. Nem mehettem oda, nehogy megismerjen, szólni sem mertem, nem valami lányos a hangom, de nem féltem tőle egy cseppet sem, inkább szomorú voltam, hogy nem vagyok Magdóka, hanem csak a második szomszédék Sanyija. Végül mégis kitaláltam valamit. Ha az ember suttogva beszél, nem lehet ráismerni a hangjára, ezt már tudtam a filmekből, ahol az ismeretlen telefonálók mindig így tettek. – Kicsit meg vagyok most fázva, nem mennék közelebb, nehogy el tessék tőlem kapni. – Milyen figyelmes gyerek vagy. Tudtam ám, hogy ilyen lehetsz, éreztem mindig. Na, de mond csak, meddig maradhatsz? Tudod-e, hogy a szobád ugyanúgy van, ahogy hagytad? Nem változtattam meg semminek a helyét, még a függönyt sem húzom el soha, nehogy kifakítsa a szép szőnyegeidet, meg a babaruháidat. Csak takarítani megyek be időnként, meg… meg ha nagyon hiányzol. Mennyi sok ideje nem jöttél el hozzám, nem is tudom, hogy tudtad így elfelejteni a te szerető nagyanyádat… - A szívem hevesebben vert, lám, a titkokra lassan fény derül, csak el tudjak szabadulni valahogy innen még. Az agyam zakatolt, mit mondhatnék neki, ami megvigasztalja, vagy legalább nem szomorítja el annyira nagyon, hiszen maradni nem akartam. Végül az izgalomtól kiszáradt torokkal azt suttogtam: Most el kell mennem, de máskor is eljövök hamarosan, jó?! – A néni kétségbeesetten próbált felülni az ágyban: Jaj, ne menj még el, szívem, hisz épp csak egy perce érkeztél! Legalább reggelig maradj, akkor leszedhetnéd a körtéket a fádról, neked tartogattam, egy szemet sem adtam el, pedig kérik, minden évben lenne rá vevő, de én nem adom, az csak a tied, Magdókám, tudod-e?! – Nagyon megsajnáltam. Annyira szánalmas volt, ahogy próbálta magánál tartani az unokáját minden erejével, aki ráadásul még csak el sem jött hozzá. Egy nagy hazugság az egész.

Muszáj volt megfognom a ráncos reszkető kezét, ő pedig könnyes szemeivel kérlelőn nézte az én kicsit koszos gyerekkezemet, és úgy hajtotta oda a fejét a mellkasomra, mint egy beteg gyerek. Egy darabig csendben így maradtunk, aztán már nagyon féltem, hogy megismer, hát gyorsan elbúcsúztam tőle, újra megígérve, hogy hamarosan újra találkozunk. Beletörődve hanyatlott vissza a párnáira, rengeteg haja zizegve-susogva terült szét az arca körül. – Legalább a körtéket vitted volna el. Milyen kár értünk, milyen kár… - suttogta maga elé lemondóan. A körték! Jutott eszembe hirtelen Zotya. Hiszen valószínűleg azóta elég rendesen meg lett könnyítve annak a fának a terhe. – Ó, a körtéket leszedem még gyorsan, elviszem, amit bírok, jó?! – szóltam vissza megnyugtatóan. A néni hálásan mosolygott rám. – Vidd csak, kicsim, persze, tied itt minden, tudod. – Már a konyhaajtónál jártam, amikor még utánam kiáltotta: - Isten veled, aztán ne feledkezz el arról, amit ígértél! – Fellélegeztem, legalább elégedetten válunk el egymástól.

Terka, meg Simike tátott szájjal hallgatták kalandunk igaz történetét. Az egész annyira meseszerű és mégis oly valós volt, hogy napokig nem tudtunk betelni vele. Minden nap új meg új részletekre kérdeztek rá a barátaink. Simikét az érdekelte leginkább, hogy nem volt-e vasorra, varázspálcája, repülő seprűje a néninek. Terka azonban elgondolkodva, figyelmesen hallgatta a beszámolónkat. – Ki lehet ez a Magdóka? Még sohase láttam itt egyetlen látogatót sem ennél a háznál. Miféle unoka az ilyen, aki rá se néz a nagyanyjára. A körte sem volt leszedve, ahogy én visszaemlékszem, még sohase. Itt valami titok lappang. – állapította meg homlokráncoló komolysággal. Mi Zotyával nem nyomoztunk, hisz mindenki jól járt: a néni boldog volt az eltűnt körték miatt, mi meg örültünk az ízletes zsákmánynak. Végül egy nap mégis fény derült Magdóka kilétére. Már délelőtt a suliban alig bírtunk magunkkal, és még ebéd előtt összegyűltünk a rejtekkuckóban, ahol zavartalanul meg lehetett beszélni a fontos dolgokat. -–Figyeljetek! – kezdte Terka. Izgalmában olyan nagyra nyitotta dióbarna szemeit, hogy az ember képtelen volt máshova nézni. – Megkérdeztem anyukámat, ki ez a Magdóka, és képzeljétek, ez a kislány már 6 éve meghalt. Egy autóbalesetben az egész családjával odaveszett, azóta nem látogatja senki a nénit, és ő csak várja-várja az unokáját. Borzasztó, nem?! – rázta a fejét, és szomorúan nézett ránk. Tényleg rossz volt erre gondolni, de sehogy sem értettem, miért érint ez bennünket ennyire. Persze, hogy jó lenne, ha maradt volna valakije a néninek, de ezen a dolgon igazán nem lehet változtatni, még ha belebetegszünk is a búsulásba. Terka azonban komolyan nézett ránk: - Segítenünk kell neki. Már csak azért is, mert megígérted. – fordult felém szigorúan. – Na, ne! Én még egyszer nem leszek Magdóka, arról ne is álmodj! – hárítottam el a célzást. – Egyébként is, előbb vagy utóbb rájönne, hogy fiú vagyok, és akkor nem csak csalódott, hanem még dühös is lenne rám. Szerintem ez az egész egy hülyeség. Hagyjuk! Gyertek ebédelni. – álltam fel határozottan. De Terka visszanyomott a helyemre. – Hallgass már végig, te ostoba! A fene se akarta, hogy Magdóka legyél. – Hát akkor? – néztem rá csodálkozva. – Nyugi. – mondta nagyon lassan és kimérten. – Magdóka én leszek.

Így lett a néninek egy új unokája, aztán még egy, még egy és még egy, míg csak az egész csapatunk bejáratos nem lett hozzá. Hancúroztunk a kertjében, megettük az összes maradék körtéjét, aztán ahogy jött a tél, az aszalt szilvájából is jócskán pusztítottunk. Persze időnként segítettünk is, fát vágni, tüzet rakni, csigatésztát pödörni, meg hasonló lehetetlen feladatokban.

Most viszont tényleg segíts becsomagolni ezt a dobozt. Sietnem kell, mert mindjárt besötétedik, és eljön az ajándékozás ideje. Köszönöm. Jó, jó, vacsorára itthon leszek, becsszó!