1%

**41SU11 - 1Kor15,1-10 - 2007. augusztus 19. vasárnap**

"Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok.
Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint.1Kor.15,4
Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak.
Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak.
Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is.
Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát. 1Kor. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme."

Amikor levélbeli igéről van szó, általában előkerül a keresztyénüldözés is. Igen, jellemezte ez az akkori kort, az akkori keresztyének életét. Az üldözésnek volt negatív és pozitív hatása is, ám a korinthusi gyülekezet életéből láthatjuk, hogy nem csak az üldözésnek, de a békének is lehetnek nem csak jó, de káros hatásai is.

A korinthusi gyülekezet viszonylagos békességben élt. Voltak feszültségek - a kor szokásai szerint verekedések (megverték a zsidók a zsinagógai elöljárót, mivel az keresztyén hitre tért /ApCsel. 18,12-17/) de ez akkor belefért, nem volt megrázó. Korinthus fiatal város volt, sokfajta nép élt ott, nagy volt a tolerancia - a keresztyénekkel szemben is. Ennek a helyzetnek is megvoltak a maga kísértései, csábításai (más vallások, erkölcsök...). Amire itt Pál reagál, az számunkra már meglepő: voltak, akik nem hittek a halottak feltámadásában. Az, hogy nem hittek a saját lelkük halhatatlanságában, hatással volt a földi életükre, az erkölcsi életükre. Ha ennyi az egész élet, akkor kiszámítható, hogy mi az, ami beválik, ami megéri. Nincs tehát mindenben igaza az apostoloknak, el lehet térni a tanításuktól.

A korinthusiak közül tehát sokan nem hittek a halottak feltámadásában, ezt nyíltan vallották is, ráadásul a keresztyén gyülekezetben. Pál ezt veszélyesnek tartotta, így a témával foglalkoznia kellett. Érvelését egy olyan igazsággal kezdte, amit ott, akkor mindenki elismert. Krisztus feltámadt - ennek szavahihető tanúi is vannak, akik közöttük élnek. Van halottak feltámadása, ez tehát nem kétséges.

Ez a gondolkodás számunkra, ma élő keresztyének számára is ismerős. Mi sem adunk mindenben igazat a Bibliának. Ennek a hátterében sokszor az áll, hogy valljuk ugyan a halottak feltámadását, mégsem számolunk vele. Úgy élünk sokszor, mintha ez a földi életünk lenne a teljes életünk. Meddig tart az élet, a koporsóig, vagy van élet azon túl is? Manapság úgy nem lehet már érvelni, mint akkor, hiszen azok a szavahihető emberek ma már nem élnek. Mások vagyunk, mindenkit más győz meg, de én hiszem azt, hogy mindenkinek az életében eljön az a pillanat, amikor belelát abba, hogy van lelke. Ez a lélek kapcsolódik ugyan a testhez, de mégsem földi, és ez a lélek a test halála után tovább él.

A gyülekezetünkben temetés volt a héten. A gyászoló családdal folytatott beszélgetésben elhangzott, hogy ilyenkor elhunyt testvérünk életéből a szépre és a jóra emlékezünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tökéletesnek tartjuk őt. Tudjuk, hogy senki sem tökéletes, de ez nem ejt kétségbe bennünket, még a koporsó előtt sem, hiszen ismerjük az evangéliumot, hogy Krisztus elszenvedte bűneink büntetését a kereszten, megváltott bennünket, életünk lehet odaát az Ő országában is. Ebben a reményben búcsúztathatjuk el szeretteinket, így tekinthetünk saját halálunkra, örök életünkre is. Tökéletlenségünk tudatában hallhatjuk meg az üzenetet: Krisztus halála és feltámadása mutatja, Isten szeret minket. Ő itt is és odaát is életet akar adni nekünk. Ez AZ EVANGÉLIUM, ez AZ ÖRÖMHÍR.

A korinthusiaknak Pál abban a vallási kavalkádban megvilágította, hogy ez az igazság, maradjanak meg mellette. Mi lehetett az ő tévelygéseiknek az oka? Talán az, hogy ebben a sokszínű városban hozzászoktak a változatossághoz. Ismerjük ezt az érzést mi is. Vegyük példának talán az élelmiszereket. Gyermekkoromban egyszerűbb, kevesebb fajta étellel éltünk, de nem volt hiányérzetünk. Ma változatosabb ízeket kínál a piac, mint néhány évtizeddel ezelőtt. De ezt a választékot is meg lehet szokni, és egy idő után unalmassá válhat. Ha bejön egy új íz, sokszor annyira megbolondít bennünket, hogy nem foglalkozunk az adott élelmiszer beltartalmi értékeivel, az adalékanyagok káros hatásaival, amiket magával hoz az új íz.

A személyes életünkben is így van ez. Igényeljük a változatosságot, és kortársaink közül a legtöbben, ha lehetőség kínálkozik arra, hogy életüket kicsit változatosabbá tegyék, hajlandók feláldozni olyan dolgokat, amelyekről akkor nem is veszik észre, mennyire fontosak. Megdöbbentő, hogy értelmes emberek is képesek feladni egy kis változatosságért az anyagi biztonságukat, az egészségüket, a társadalmi megítélésüket, számukra fontos emberi kapcsolatokat stb., hogy az általuk egyhangúnak tűnő életükön színesítsenek. A végén aztán kiderül, hogy gyorsan múló örömökért aránytalanul nagy árat fizettek. Érvényes ez sokszor a hitéletre is. Pál azt üzente a korinthusiaknak, ha Isten igéjétől, az evangéliumtól eltértek, elvesztitek a maradandót, az utat az örök életbe. Az evangélium igazi érték. Megad mindent, életet, örömöt, áldást, de meg kell mellette maradni.

Az apostol egyik mondatában említi, hogy ez az evangélium megjelent neki is, mintegy torzszülöttnek. "Torzszülöttek". Rosszul születettek, betegen, kevesebb értelemmel, fogyatékkal élők. Látszik a viselkedésükön, a tekintetükön, hogy, mások, mint mi.
Gyakran az is érződik rajtuk, hogy mennyire vágynak a szeretetünkre, a közelségünkre. Szellemi fogyatékosok esetében néha felmerül bennünk a kérdés: mit érthetnek ezek Isten igazságából? Sokszor azonban zavarba hoznak bennünket. Szembesülünk azzal, hogy sugárzó arccal vannak jelen egy-egy istentiszteleten... Rájöhetünk arra, hogy amit meg kell érteni az Isten igéjéből, azt ők megértik. Megértik, hiszen az egészet le lehet egyszerűsíteni arra a rövid, tiszta gondolatra, hogy az Isten téged szeret, neked életet akar adni. Ezek az emberek ebből már mindent értenek. Szép ebben az, hogy az élő Isten a valódi evangéliummal képes megszólítani mindenkit, az értelmes embert ugyanúgy, mint a fogyatékost ("torzszülöttet"), nem feltétel egy bizonyos értelmi színvonal.

Feladat ez a számunkra is. Szót érteni mindenkivel, függetlenül attól, hogy milyen az értelmi színvonala. Pál is ilyen volt. Hogy a maga esetében mit értett az alatt, hogy torzszülött, nem tudjuk. Lehet, hogy arra gondolt, hogy korábban üldözte a Krisztus egyházát, de az is lehet, hogy tényleg volt valamilyen testi hibája. Mindenesetre művelt zsidóként meg tudta szólítani a zsidót és a pogányt, a műveltet és az egyszerű embert egyaránt.

Pál a maga helyzetét úgy állítja be, hogy egyrészt nem volt méltó rá, de megjelent neki Krisztus, majd azt is írja, hogy többet fáradozott Krisztus ügyéért, mint a többi apostol együttvéve. Ez a két dolog egyszerre igaz. Jó, hogy nem felejtette el a bűneit, ez megóvta a beképzeltségtől. És az is jó, hogy látja életében az áldásokat, munkájának mennyiségét, értékét, ez megóvja a kishitűségtől, az egészségtelen kisebbrendűségi érzésektől. A kettő együtt ad számára egy egészséges öntudatot, tartást, igényességet.

Erre nekünk is szükségünk van, sőt fogalmazhatunk úgy is, nekünk is erre van szükségünk. A Krisztusról szóló evangélium tudja ezt kimunkálni bennünk.

Ez az evangélium megszólít mindannyiunkat ma is. Ez az evangélium megéri, hogy hűek legyünk hozzá. A más ízek, színek, a változatosság kedvéért nem érdemes elhagyni ma sem, mert megad mindent, amire az életben szükségünk van. A mindenbe beletartozik a helyes önértékelés és a feladatok is.